Az évelők alapvetően két nagy csoportra oszthatók, lombhullatókra és örökzöldekre, létezik azonban egy kisebb, harmadik csoportjuk is, amit találóan télizöldeknek neveznek, hiszen ezek a növények tél közepéig, enyhébb teleken kora tavaszig megőrzik a lombjukat. Leveleik általában csak az új hajtások megjelenésével, kora tavasszal cserélődnek le, ezért többé-kevésbé az egész tél folyamán élvezhetjük a látványukat. Bár sok, kifejezetten magas termetű lomblevelű örökzöld is díszítheti télen a kertünket, a télizöld növények alacsonyabb habitusú, jobbára félcserjék vagy lágyszárú növények, melyek a tavasz vagy a nyár folyamán bőséges virágdíszt is adnak az általuk birtokba vett felületnek.

A télizöld fagyal mellett, amely az egyik legismertebb télizöld, s melyet legtöbbször sövényként ültetünk, ezek a terjedő tövű, kúszó habitusú talajtakaró növények azok, amik a kifakult gyep mellett ősszel és télen is színt és érdekes struktúrát adnak a tájnak, különösen, ha kissé megszíneződnek az első csípős fagyoktól, vagy bevonja őket a zúzmara vékony csillogó rétege. A lombhullató fák alatt, a kerti utak mellett vagy a sziklakertekben megtelepedett télizöldek jól mutatnak a virágzási szezon elmúltával is, s ha kőedénybe vagy dézsába is ültetünk belőlük, a teraszt vagy a balkont is díszíthetjük velük.

A télizöld talajtakarók általában könnyen nevelhető, már-már igénytelen növények, melyek gazdag kínálatából érdemes néhány fajtát betelepítenünk a kertünkbe, hogy télen is élvezhessük lombjukat az egyre kopárabbá váló környezetben.
A télizöld nagy meténg összefüggő sötétzöld vagy fehérrel mintázott levéltömege szép felületet ad, akárcsak az illatos gólyaorr világoszöld, őszre kissé rózsaszínes árnyalatúvá váló dúsan növő levelei. A bőrlevél markánsabb évelő, mely kifejlett korában kifejezetten nagy, fényes felületű leveleket fejleszt, s melyek az őszi fagyok során fokozatosan pirosas-bordós színezetet kapnak. Egy-egy nagyobb csoport ezekből, kifejezetten figyelemkeltő látvány, ráadásul tavasszal megannyi rózsaszín virággal kápráztatnak.

Az indás ínfű alacsony zöld vagy lilásszínű lombozata csak az igazán kemény téli fagyokban veszít a levélzetéből, ahogyan a gyapjas tisztesfű ezüstösen molyhos levelei is kitartanak még akár februárban is, a ráhulló hó vagy zúzmara alatt is. Bár az indiaiszamóca nem túlságosan ismert növény, érdemes vele is számolni, hisz dús, fogazott szélű levelei ugyancsak télizöldek, vagyis egészen a tél végéig díszítik a növényt, akárcsak a sziklakertekbe kiválóan illő kékgyökér elterülő évelő cserjéje.

A kénsárga tündérvirág szintén hálás és mutatós talajtakaró növény, mely szív-alakú leveleivel sűrűn fedi be az árnyékosabb területeken a talajt, s melynek lombja legalább olyan szép, mint az áprilisban hosszan virító légies virágai. Mivel ez az évelő is a télizöld növények közé tartozik, levelei nem hullnak le ősszel sem, hanem barnás-bíboros színben pompáznak egészen a tél közepéig, tavasz elejéig.