A fák és cserjék csupasz ágaikkal is formálják a téli kertet, az örökzöld levelek azonban még ekkor is a természet élni akarását és az élet folyamatosságát hirdetik. A lombok fokozatos ritkulása, a nyáron oly természetes nagy zöld színfoltok eltűnése ebben a zord időszakban jobban ráirányítja figyelmünket azokra a növényekre is, melyeket nyaranta talán kevésbé értékelünk.
Az örökzöldek egyik nagy csoportját a fenyőfélék és a ciprusfélék alkotják, ám rajtuk kívül még megannyi lomblevelű örökzöld cserje díszítheti a kertünket, melyekkel igen változatos és eredeti hatást érhetünk el. E növények fényes, olykor fehérrel mintázott, esetenként cakkos szélű leveleik, színes bogyótermésük és változatos virágaik által hangulatos és plasztikust hatást keltenek, ami különösen az ősz és a tél folyamán érvényesül.
Érdemes tehát néhány ilyen örökzöldet is a látókörünkbe vonni, hogy felfedezhessük a bennük lévő szépséget és értékeket, s rájöjjünk, mennyire fontos szerepük lehet a kertünk díszítésében, s a különböző növényekből kialakított megfelelő egyensúly megteremtésében.
A magyal és a borostyán talán a két legősibb hagyományokkal rendelkező örökzöld, mely szívósságával és téli díszeivel már hosszú évszázadokkal ezelőtt kivívták az emberek tiszteletét. Mindkettőre egyaránt szent növényként tekintettek, hiszen dacolva a hóval, faggyal sértetlenül vészelték át téli hónapok zord időjárását, s a nehézségek túlélésének mágikus üzenetét közvetítették.
A magyal, ez a fényes, tüskés levelű örökzöld eredeti élőhelyein fák árnyékában, sűrű erdők vadonában is megél. Jól alkalmazkodott a legmostohább körülményekhez is, ezt tükrözik az éles szélű sötétzöld levelei is, amelyekkel védekezni kényszerült a mélyárnyék és a széllökések ellen. A tüskés kemény levelek egymásba fonódása támasztékot nyújt a cserjecsoportnak, ezért is ültetik ma is előszeretettel sövénynek, ugyanakkor kisebb bokorcsoportban is szép látványt nyújt. Mivel kétlaki növényről van szó, a cserje szép piros termései, melyek a karácsony hangulatához is hozzátartoznak, csak akkor jelennek meg, ha a termős példányok közelében porzósokat is nevelünk.
A smaragdzöld levelű borostyán Európa egyik legjellegzetesebb és legelterjedtebb liánnövénye, melynek életereje szinte kiapadhatatlan és éppúgy befutja a kőfalakat és kerítéseket, mint az öreg fák vastag törzseit. Bár idő kell számára, amíg megtelepszik, később gyorsan terjed, s napon és árnyékban egyaránt boldogul. Ha nincs módja felfelé terjeszkedni, akkor a talajt takarja be, vagy dús bokorrá fejlődik, mely tél végén kékesfekete gömbölyű terméscsoportokat érlel. Ma már léteznek szelídebb habitusú fehérrel mintázott fajtái is, melyek inkább a félárnyékot kedvelik és lényegesebben lassabban nőnek az alapfajnál.
A lomblevelű örökzöldek közül a japán babérsom, a fűzlevelű madárbirs, a japán dérbabér, a mahónia és a tűztövis is jól bírja a hideg teleket, bár talán némileg érzékenyebbek a fenti két növénynél. Ugyanakkor színes bogyóik és változatos formájú leveleik révén életet és színt visznek a kertbe és nem utolsó sorban a madaraknak is táplálékot nyújtanak. Ha figyelemmel vagyunk a szükségleteikre, vagyis igyekszünk védett, a hideg szelektől mentes helyre ültetni őket és a tövüket mulccsal vagy lombtakarással védjük a fagyok ellen, akkor ezek a növények is egészségesen vészelhetik át a telet. Válasszunk tehát bátran ezek közül az értékes cserjék közül is, amikor a kertünk megújítását fontolgatjuk, hisz, ha megfelelő helyet találunk nekik, biztosan sok örömünket leljük majd bennük a kopár téli környezetben.